Six (part two)

Néccázhússzal hajtottunk az úton. Tudtommal a tengerpart sokkal közelebb volt a mi utcánkhoz, de inkább nem kérdezősködtem.
 Dan idegesen markolászta a kormányt, mire egyszer csak egy pattanás és üvegtörés. Na basszus, mi lehet ez?
 Ösztönösen hátrafordultam, mire egy széttört hátsóablak látványa tárult elém. Na basszus. Lehúztunk a legközelebbi pihenőhelynél, amit történetesen egy Starbucks mellé építettek. Várjunk csak.. Pihenőhely? Lol, hol vagyunk? Tudom, hogy reagál rá, ha lelövök egy meglepetést, vagy valami olyasmit..
 Bementem a kávézóba és rendeltem egy chococinot.. Illetve akartam, de valaki megállított.
 - Öhm.. Nem tudná megmondani, hogy merre találom innen a.. CANDICE, TE VAGY AZ?? - kérdezte egy számomra ismeretlen hang.
 - Őőőő.. ja, én vagyok. De te.. - Nem, még mindig nem jöttem rá. Szőke haj, barna barna szem, bronzos bőr... - Renée?
 - Csak leesett végre!
 - Mióta is láttuk egymást utoljára? Oviban?
 - Igeeen! Azóta semmit sem változtál.. - itt elakadt a szava - mármint.. Jesszus, de jól nézel ki! Már nem akarsz vörös hajat?
 - Nem, nekem csodás az is, ha Patrick hajáét nézegethetem.. Illetve.. izéé..
 - Még mindig bele vagy zúgva?
 - Fúj, dehogy.. - oviban halálosan szerelmes voltam Patrickbe. Talán azért, mert akkor még nem ismertem ennyire. - De mesélj.. mi van veled?
 - Szerintem üljünk le, mert egy bazira hosszú történet következik.. Ha még így is kíváncsi vagy rá.
 - Ha nincs benne túl sok nyálas rész, akkor még két óráig is itt ülök veled. Vagyis kevesebb, mert kint várnak.
 - Kiiiiiiii?
Büszkén kihúztam magam, és ezt feleltem:
 - A barátom.
 - És én erről nem is tudtam...?
 - Mivel több ezer Renée Valdez van fent facebookon, nem találtalak. És időközben beszőkültél, szóval csak azért sem foglak felismerni a profilképről.
 - Jó, oké. Tee, látod amit én?
 - Mire gondolsz?
 - Arra a helyes pincérsrácra.
 - Hogy kerültél ide?
 - Mi? Ja, az unokatesómékhoz jöttem. Apám nem engedte, hogy kivegyem a részem a temetés szervezéséből, ezért eljöttem.
 - Temetés?
 - Ja, meghalt anyám.
 - Sajnálo..
 - Ne sajnáld, utáltam. - vágott a szavamba, és leintette a pincért. - Két szimpla kávét kérek.. - rendelt, miközben a szexisvagyokdenagyon mosolyát öltötte magára. Igen, ezt a nagycsoportban tökéletesítette. Mindent megkapott. Csak úgy dőltek felé a szerelemről vajmi' keveset tudó kisfiúk, de mi jártasak voltunk a témában. Egyik szülinapomra Pete-től egy felvilágosító könyvet kaptam ajándékba. Köbö voltam vagy öt éves, de nem zavarta.
 Épp bele akartam szólni, hogy a rendes kávét csak akkor iszom meg, ha kényszerítenek, de Renée
 túúúúlságosan is sokat szemezett a sráccal, akinek látszólag volt barátnője... illetve barátja.
 - Basszus, mindig a buzikat fogom ki. MI A FRANCÉRT NÉZNEK KI OLYAN JÓL?
 - Mert be akarják cserkészni a srácokat.. Ezt inkább nem folytatom.
 - De honnan tudsz ennyit... Ott egy másik helyes srác - pirult el.
 - Őt meg felejtsd el..
 - Kitalálom : ő a barátod.
 - Beletrafáltál.
Dan odajött hozzám, és a fülembe súgta:
 - A jó hír, hogy a galamb túlélte. Viszont az ablak totálkáros lett.

Six

Eltelt két hét, és végre vége lett ennek a béna iskolaévnek. Végre. Még ki kell bírnom két évet, és abból egyet Dan nélkül. Sanszos, hogy a világ azért van, hogy engem szívasson. Patrick? Annak talán örülök, hogy nem kell többet látnom a képét. Igen, összevesztünk. Nem, most nem fogok én bocsánatot kérni.

 Kiengedtek a kórházból, és első dolgom az volt, hogy felvegyem a telefont. Hogy kit akartam tárcsázni? Nem tudom. Csak beszélgetni akartam valakivel. Bárkivel. Mandy megadta a számát, mielőtt kijöttem volna. Bepötyögtem, majd a fülemhez emeltem a telóm. Üzenetrögzítő. Klafa. Dant nem hívom, mert 99,9%, hogy idegesíteném. Csörög a telefonom. Dant mégsem idegesítem annyira, mert az ő nyelvnyújtós képe díszelgett a képernyőn. Elvileg senkinek sem kellett volna látni ezt a fotót, de már Mandy is röhögött rajta egy sort..
 Szóval felvettem, és a jól ismert mély hang szólt bele:
 - Őőő.. szia, ki tudsz nézni az ablakon?
 - Á, nem, a pincébe vagyok bezárva. - közöltem vele, miközben az ablakhoz sétáltam. Az autója orrán ült
és gondolom engem keresett a szemével. Megtalált és mosolyra görbült a szája.
 - Megvagy. Izéé.. őő.. Tudod, tavaly nyáron vissza kellett mennem Londonba egy időre.. Illetve végig ott kellett lennem.
 - Igen, tudom. Az őrületbe kergettelek a folyamatos hívással.
 - Heh, ja...
 - Igazából én is kérdezni akartam valamit..
 - És eljö.. Ja, mondd el te.
 - Nem udvariaskodj, vagy kiakadok, mint a taxióra.
 - Naszóval.. Nem tudnál eljönni velem a tengerpartra? Rég nyeltem sós vizet.
 - Kábé mennyire rég?
 - Ha tovább kérdezősködsz, elmegyek egyedül. Egyébként 5 éves koromban mentünk le utoljára a tengerpartra.
 Hirtelen elképzeltem egy ötéves kis Dant, aki eszeveszetten ugrál a habok közt és pecsenyére sül a napon. Mégse sikerült, mivel elég nehéz úgy kitalálni, hogy 16 éves korában láttam először.
 Felkaptam magamra az első kézbe eső fürdőruhám, amit végül lehámoztam magamról, mert kicsi volt. Öt perc kotorászás után megtaláltam a fekete bikinim. Rávettem egy ruhát és leszaladtam a lépcsőn. Meg se vártam anya kérdését, nem akartam neki magyarázni, hogy van egy pasim. Ja, nem tudja. Szó szerint kivágtattam a házból és csak Dan mellett álltam meg.
 - Köszi, hogy kiszedtél. Azt hittem, hogy ki kell másznom az ablakon, mert amikor itthon van, egy faggatás kíséretében ha elenged.
Elmosolyodott és átölelt. Bevágódtam az anyósülésre és elindultunk a tengerpart felé. Dan őrült vezetési módját már volt alkalmam megismerni, úgyhogy már nem éreztem azt út közben, hogy két másodperc után visszanézhetem a heti étrendem.